Akár 200 km/h sebességgel, fék nélkül egy fával borított, döntött pályán – ezek voltak kb. száz évvel ezelőtt az USA legkedveltebb motorkerékpár-versenyeinek fő ismérvei. Nem egészen két évtizeden át tombolt az őrület. Néhány lelkes ember felelevenítette a hagyományokat.

Felesleges jelentőséget tulajdonítani a fékeknek. Váltóra és kuplungra sincs szükség. Nem kell első és hátsó rugózás, se érzékletes gázadási reakció. Egy a lényeg, a csutkagáz! Mindig és mindenhol. Aki le akar lassulni, annak csak a megszakító gombját kell megnyomnia. Lehetőleg ne sokáig, különben a gyújtógyertyák beköpődnek olajjal, és idő előtt vége a versenynek.

Manapság a German Wrecking Crew adja az európai deszkapályás versenyek kemény magját

Ja, majdnem megfeledkeztünk róla: elég csúszós a fapadló, amin a futamok zajlanak, hiába, a felületre került kenőanyag-maradék már csak ilyen alattomos. A versenyek között felvitt lúgos zsírtalanító szertől sem lesz sokkal jobb a helyzet, ráadásul szépen az ember képébe verődik, amikor ádáz szélárnyékcsatát vív az előtte haladóval.

Bukósisak, az nincs, van viszont helyette pokolian bájos bőrsapka, amit eredetileg amerikaifutball-játékosok számára fejlesztettek ki annak idején. Kiválóan passzol a motorkerékpár-márkanevektől hemzsegő pulóverhez, ami szintén a vértezet része, ám az igazat megvallva vajmi kevés védelmet nyújt bukáskor a szálkáktól és szögektől.

Úgy hangzik, mint valami őrület? Nos, es maga az őrület, és teljesen természetesnek számított az Egyesült Államokban a múlt század tízes és húszas éveiben. Nemritkán akár 80 000 nézőt is vonzottak a kor motorizált gladiátorküzdelmeinek számító ún. board track versenyek, amelyeken 62 fokos dőlésszögű kerek vagy ovális pályán haladtak körbe-körbe a versenyzők.

Voltak éjszakai futamok is, amikor pislákoló lámpák fényénél csatáztak egymással a pilóták. Időnként kék lángnyelvek csaptak ki járműveik rövid leömlőcsöveiből. Pokoli zajjá állt össze a hangtompítót mellőző ezer köbcentis motorok hangja és a fapadlót koptató tömlős gumiabroncsok sivítása. A legrövidebb pályák fél mérföldesek (800 méter) voltak – végig döntött volt az egész –, a leghosszabbak akár két mérföldesek is lehettek (3,2 kilométer), ezeken egy-egy egyenes szakasz kötötte össze a rézsűs íveket.

1929-ig legalább huszonnégy fapadlós pálya épült az USA-ban, ám ezek közül egyiket sem használták tovább négy-öt évnél. Nagyon gyorsan össze lehetett állítani őket, és olcsók is voltak (mindössze hetedébe kerültek egy rendes gyorsasági pályának), de rendkívül gyorsan elhasználódtak. Akkoriban még nem voltak korszerű faápoló szerek, a kifröcsögött olaj és az ellene felhordott lúg pedig érthető módon nem kedvezett a karbantartásnak.

A board track éra kezdetén olyan amerikai márkák uralták a versenyeket, mint az Excelsior, a Thor, a Pope, a Flying Merkel, a Cyclone, legfőképpen azonban az Indian. 1911-ben egyenesen nyolcszelepes modellt állított rajthoz ez utóbbi, a Harley-Davidson legfőbb riválisának számító gyártó. Maga a Harley eleinte nem vette ki a részét a versenyekből, inkább csak megbízhatósági futamokon állította rajthoz a termékeit, és hivatalos nyilatkozataiban hevesen bírálta az életveszélyes száguldozást. Emiatt aztán kénytelen volt elnézni, ahogy mások aratják le helyette a (marketing)babérokat.

Aztán egyre több pilóta kezdte bizonygatni, hogy igenis megállnák a helyüket a gyorsasági versenyeken a Harley-Davidson motorkerékpárok. 1913-ban aztán beadta a derekát a vállalat, és versenyrészleget alapított a Thor cégtől átcsábított zseniális Willam „Bill” Ottaway vezetésével. Nem egészen három év kellett hozzá, hogy megvesse a lábát a versenysportban: 1916-tól szinte mindenki mást lesöpörtek a színről az egy újságíró által „roncsderbibrigádnak” titulált gyári versenycsapat tagjai.

A deszkapályás versenyek Európában is népszerűek voltak. Az ovális formájú, stockholmi Board Track Arena 1924-ben épült.

Fiatal fiúkból verbuválódott össze a gárda, a legfiatalabbak alig tizennégy, a legidősebbek legfeljebb húszesztendősek voltak. A veszély együtt járt a hivatásukkal. Időről időre történtek halálos balesetek, olyanok is, amelyek a nézők soraiból követeltek áldozatot. Viszont annyira jól meg voltak fizetve a fiatal versenyzők, hogy sokukat egyáltalán nem érdekelte, ha vásárra viszi a bőrét. Míg akkoriban nagyjából havi 50 dollárt kapott egy gyári munkás, a „daredevil”-ek akár 500 vagy 1000 dollárt is megkerestek – versenyenként. Azokban az időkben 1500-2000 dollárba került egy szép családi ház, és már 200 dollárért vadonatúj Harley-Davidsont lehetett vásárolni.

A legjobbak akár évi húszezer dollárt is meg tudtak keresni, feltéve, hogy ép bőrrel megúszták a szezont. Az első világháború alatt kényszerűen szüneteltek a board track versenyek, majd a húszas évek elején rövid időre újból reneszánszukat élték. Utána azonban hirtelen leáldozott nekik, mert nem támogatta őket tovább az Amerikai Motorsport Szövetség. Az utolsó futamra 1928 tavaszán került sor, utána fokozatosan az enyészeté lettek a fából összeeszkábált gyilkos arénák.

A board tracket később a dirt track váltotta fel. A korábbi versenygépek java részét vagy leselejtezték, vagy átépítették a sík, laza talajú pályákon való használatra. Ez a magyarázata annak, miért haltak ki mára jószerivel az eredeti példányok. A legendás 1916-os évjáratból fennmaradt két nyolcszelepes gyári Harley-versenymotor is csak részben eredeti. Az egyik (nem menetkész) a Harley-Davidson milwaukee-i múzeumában tekinthető meg, a másik (menetkész!) a Frankfurt am Mainban működő Harley Factory ügyvezetőjének és társtulajdonosának, Thomas Trappnak a tulajdonát képezi.

1986-ban épült a budapesti Velodrom, amely akkoriban Európa legnépszerűbb kerékpáros versenypályája volt.

A Hessen tartományból való 54 éves férfi fiával, Erickel együtt tagja a German Wrecking Teamnek, annak a csapatnak, amely a board track versenyekért és motorokért lelkesedő, aktívan versenyző emberekből áll. Az Egyesült Államokban már nincs olyan pálya, amelyen méltóképpen rajthoz lehetne állítani az öreg járgányokat, Németországban és a vele szomszédos országokban azonban fennmaradt még néhány az ötvenes években oly népszerű cementpadlójú pályákból, sőt, egy fapadlójú kerékpár versenypálya is.

Ezeken szoktak rendszeresen összejönni és csatázni egymással a német board trackerek. Idén például április 20-án és 21-én a franciaországi Monterey, június 8-án Darmstadt, szeptember 14-én pedig Bielefeld ad majd otthont versenynek....és persze ne felejtsük el a magyar Velodromon szervezett veterán összejöveteleket sem!

Legutóbb julius 6-án lehettünk részesei egy nagyszabású rendezvénynek, a Velodrom Millenárisnak. A csattogó, dübörgő négyüteműek itt éppúgy méltó módon mutatkozhattak be, mint a zizegő, kattogó kétüteműek. Időközben társadalmi eseménnyé nőtte ki magát a Velodrom Millenáris. Nagyon sokat foglalkozik vele a média, számtalan fotós, újságíró, tévéstáb készít beszámolókat, riportokat a nyüzsgésről. Nemcsak a veterán járművek tulajdonosai és utasai jönnek korhű, stílusos ruházatban, hanem a nézők java része is hasonló megjelenéssel készül. Sőt, még a sajtó képviselőit is megfertőzte a rendezvény szelleme, és ők is beöltöznek.

(forrás: Klaus Herder írása alapján)