A hosszú múlttal bíró létesítmény egykor korszerűnek számított, mára azonban jelentősen megváltoztak az elvárások a szórakoztatás eme formájával szemben.
„Ilyen berendezéseket, játékokat sem Magyarországon, de még a szocialista országokban sem gyártanak. Olaszországból, a nyugatnémetektől, Angliából, Franciaországból hozathattunk – 1980-ig két-három évenként, amíg nekünk is jutott az ország devizakeretéből.” Így ecsetelte a nehézségeket 1988-ban Tari Julianna, a Vidám Park akkori igazgatója a Népművelés című lap riporterének, utalva arra, hogy a Magyarországnak akkor szűkösen rendelkezésre álló valutából nem jut új játékok importjára. A helyzet az elmúlt negyed évszázadban csak tovább romlott, így többszöri bejelentés után úgy tűnik, az idei szezon tényleg az utolsó a nagymúltú intézmény életében, amely átadja helyét a terjeszkedő Állatkertnek.
A Vidámpark, illetve elődei szinte egyidősek a Városligettel. Nem sokkal azután ugyanis, hogy a Pest határában levő mocsarat a 18. század végére lecsapolták és fásítottak (amiért ekkor a Városerdő nevet kapta), felmerült az ötlet, hogy mulatóhellyé kéne alakítani. 1798-ban a város e célból a területet Batthyányi József grófnak és prímásnak adta bérbe, aki vállalta, hogy folytatja a fásítást és vendéglőket létesít. Korai halála azonban véget vetett a fejlesztéseknek. Tovább jutott a József nádor által létrehozott Királyi Szépítő Bizottság, amely 1808-ban pályázatot írt ki „a város minden osztálya” számára egyaránt hasznos és kellemes mulatóhely megtervezésére.
Virsli és körhinta
A pályáztatás sikeres volt, egy korabeli okirat tanusága szerint Grossinger Leopold „korcsmáros és trettor” már 1810. május 15-én szerződést kötött Pest városával, amelynek értelmében megkapta a Városliget területén a bormérési jogot, cserébe vállalta például körhinta felállítását, „tekintettel arra, hogy a Városliget fő-fő rendeltetése az, hogy a nagyközönség szórakoztatását szolgálja”. „Már a 20-as évek végén bevonult a Ligetbe mind-ama rekvizítum, amely később életének karakterét megadta. Kötéltáncosok, lovasművészek, cigányjósnők, Paprika Jancsik” – erősítette meg a gyors felfutást egy évtizedekkel későbbi cikkben az Új Idők című lap.
Jeles esemény volt az 1829. augusztus 20-i Szent István napi ünnepség, amikoris átadták a rutschbahnt, vagyis a faszerkezetes rövid szánkópályát. Az össznépi vigalmi negyed vurstli elnevezése is ebből az időből ered, nagy valószínűség szerint a német Würstel, Würstl szóra utal, és arra, hogy a Városligetben ekkoriban úton-útfélen lehetett tormás virslit kapni. Amit azonban nem mindenki engedhetett meg magának. „Ünnepnapokon a szegényebb családok magukkal hozva ételt és italt, letelepednek az árnyékos fák alá s a nagyterjedelmű virányos mezőkön különféle játékot s mulatságot űznek, a kintornák mellett táncolnak, sőt hintáznak kocsiban, még a levegőben is repdesnek” – számolt be Varhot Imre ügyvéd és színműíró a Budapesti kalauz 1864-es számában.
Jómódúbbak is jártak a Ligetbe, igaz, jelentős távolságot tartva a plebstől. „A Liget bizonyos területeit és helyeit kifejezetten az arisztokrata és polgári rétegek (Jégpálya, Cirkusz, szépen parkosított helyek stb.) más helyeket viszont (elsősorban a Vurstlit) csak az alsó rétegek használták” – írja Granasztói Péter Tömegszórakozás a Városligetben – A Vurstli című cikkében. A ritka találkozási pontok egyike a már említett körhinta volt, amely a legnépszerűbb attrakciónak számított, és még „a jómódú polgári közönség” is előszeretettel ült fel rá. 1868-ban már 10-15 „ringspiel” működött Városliget-szerte, ezeket ritkábban lovak vagy (ingyen menetek reményében) gyerekek, legtöbbször napszámosok hajtották.
A jellegzetes, tagbaszakadt hintáslegények komoly irodalmi karriert futottak be, nem utolsósorban Molnár Ferenc Liliom című drámájának köszönhetően. De hozzájuk kötődik az az anekdota is, mely szerint egyikük felesége egyszer azt mondja félelmetes külsejű férjének: „meglásd Pipi, addig jársz haza ilyen későn, míg egyszer leütsz valakit”. A vurstli történetében az első jelentősebb változást az 1885-ben a Városligetben megrendezett Országos kiállítás hozta, ami miatt a szórakoztatónegyed (az Állatkerttel, a Cirkusszal és az olcsó színházakkal) a Liget északi széle felé szorult.
A Vurstli egy részének a mai Széchenyi fürdő helye jutott, itt élte igazi fénykorát az 1890-es évektől. Jellemző, hogy az ekkoriban anyagi gondokkal kűzdő, az emberek kegyeiért folytatott harcban amúgy riválisnak számító Állatkert is mutatványosok odacsalogatásával igyekezett túlélni.
A mulatóhely-kombinát kora
A valódi veszélyt a vurstlira azonban a Vidám Park egyenes ági felmenője, a Meinhard család Angolparkja jelentette. A Bajorországból Pestre települt familia 1908-ban építette fel a sárkányvasutat, a mai barlangvasút elődjét a vurstli szomszédságában. Az újdonság olyan jól jövedelmezett, hogy 1910-ben már mulatóhely-kombinát építésére kértek és kaptak engedélyt.
A felépült egységben valóban minden volt, erről tanuskodik az Angolpark egykori reklámja is: „Bizonyos, hogy a park egyik legnagyobb vonzóereje: az amerikai Magasvasút továbbra is élvezetet fog szerezni, az Elvarázsolt kastélyban nagyszerűen mulatnak, a Barlangvasút miniatűr kocsiparkjával a tréfás utazás kitűnő alkalmatossága. Kedves, új sportnemet honosított meg továbbá az Angol Park, a görkorcsolyának bevezetésével a Skating-ring nagy csarnokában.”
Az első világháború éles határt jelentett, mert vele „nemcsak a Vurstli virágzó időszaka fejeződött be, hanem a varietéké és a cirkuszoké is. A hagyományos szórakozások nem tudták immár kielégíteni a városi ember kulturális igényeit, nyilvánvalóvá lett anakronisztikus voltuk. (...) A szabad idő eltöltésének módja változóban volt, a hétköznapok nem váltak el többé olyan élesen a vasárnaptól, és a több órás szórakozások is (Vurstli, korzó, népünnepély) 2-3 órásra rövidültek” – írja Granasztói Péter a már emlíett cikkben.
Még az sem tudta fenntartani az érdeklődést, hogy az évek során a nagyközönség a technika több vívmányával, így a fonográffal, fényképezővel, mozival is a Ligetben találkozhatott először. 1925-ben aztán felröppent a hír, hogy elbontják a vurstli bódéit. Ekkor – akárcsak tavaly a Vidámpark esetében – egy időre megélénkült a forgalom, amit a mutatványosok próbáltak is meglovagolni. A német Georg Lindeneck például itt akarta megdönteni az éhezési világcsúcsot. Mielőtt lepecsételték volna az üveggel elválasztott szobát, ágyat, asztalt, rengeteg cigarettát, folyadékot, 10 ív papírt és sok német regényt helyeztek el mellette, Lindeneck pedig stílszerűen egy pár virslivel búcsúzott az ételektől – számolt be az esetről Czippán György A budapesti vidámpark története című könyvében.
A kísérlet végeredményéről nem maradt fenn írásos beszámoló, az viszont bizonyos, hogy 1926-ban a Széchenyi fürdő bővítése miatt a vurstli egy részének bontására sor került. Ebben az időben az Angolparknak se ment jobban. „Amikor megnyílt, ezrek tolongtak, s a legnagyobb attrakcióhoz, a hullámvasúthoz csak testi épség megrongálásával lehetett közeledni. Meinhardékat jobban irigyelték, mint a Rotschildékat. Omlott a sok pénz, bomlott a közönség az Angol Parkért. Ma már nem irigylik Meinhardtot, aki kényszeregyezséget kért az üzemére. (...) Néha még hallatszik a rémült sikoly a hegyi vasútról (azt hiszem, külön megfizetett sikoltozó), de egyébként nagyon csendes lett errefelé minden” – számol be 1935-ben a Pesti futár tudósítója.
(forrás: Gyártástrend online)
