55 éve 'csoda' volt, ma ékszer!

55 éve 'csoda' volt, ma ékszer!
55 éve 'csoda' volt, ma ékszer!
2013.01.03.

A háború előtt, alatt és után is világos volt, hogy szükség van fürge, olcsó és könnyen üzemben tartható motorkerékpárokra.
A 125-ös modell elődjét Jurek Aurél és kollektívája tervezte. Tanulva a 100 köbcentis Csepel Túra előnyeiből és hátrányaiból, ügyesebb és korszerűbb kétüteműt hoztak létre. Háromfokozatú, lábkapcsolós váltó – már ez szakítást jelentett a harmincas évek hagyományaival. A hengerűrtartalom maradt, a furat és löket arányát csupán akkor változtatták meg, amikor 1948-ra elkészült a szériaérett 125-ös. Pentelényi János és Jurek az 54x54 millimétert tartotta ideálisnak; igazuk volt, a négyzetes elrendezés előnyös, nem csak a kétüteműek számára.
Mindössze 65 kiló volt, ami örömtelien kevés, igaz, a 4,5 lóerő nem vitte túl virgoncan az akkor még merev vázas gépet, hivatalos nevén a 125/48-at. Hiába igyekeztek – 1949-50-ben 10 ezer darab készült –, a termelés elmaradt az igényektől. Több állami vállalat részletfizetési lehetőséget biztosított, amit sokan ki is használtak. Ne feledjük, sokáig jogosítvány sem kellett ezek vezetéséhez.

1951 végén jött az első jelentősebb fejlesztés: a 125/T-nek a hátsó kereke is rugózottá vált, így jelentősen megnőtt a menetkényelem. A fékeket sem hagyták érintetlenül, valamint az egységesen festett, térdgumival ellátott tank révén aránylag elegánssá vált a motorka. Annak ellenére, hogy az ingadozó minőség miatt sok reklamáció volt, nagyobb mennyiséget exportáltak dél-amerikai és egy keveset a nyugat-európai országokba is.
A termelés 1954-ben került át a város másik felére, a zuglói Danuvia Szerszámgépgyárba, előtte a Csepel művekben készültek a motorkerékpárok. Volt néhány apró különbség, de az igazi differencia, hogy ezek már körsonkás főtengelyt kaptak – nincsenek fölösleges nyomáshullámok a forgattyúsházban, nagyobb az előszívás, sőt, olcsóbb lett a gyártás is.

A korabeli források és visszaemlékezők kiemelik, hogy a katonai munkák mellett bizony háttérbe szorult a motorkerékpár-gyártás. A 60 darabos nullszéria 1955 nyarára tehető, a boltok ősszel kapták meg a D-Csepeleket. Zugló nem tudta kielégíteni az igényeket, de a minőség is hullámzó volt – mindenkinek ajánljuk Dr. Kováts Miklós könyvét, a Magyar motorkerékpárokat: abban megemlítik, hogy például a külsőstől vásárolt dugattyúöntvények is komoly problémákkal küzdöttek.
Akkoriban normális volt, hogy egy balatoni kanyar közben meg kell állni szerelni. Az ötvenes és hatvanas évek hazai mércéjével nézve nem volt rossz gép; akkoriban a technikai döccenők a motorozás mindennapjaihoz tartoztak. Ne feledjük, alkatrész is volt ezekhez, nem volt gond belepiszkálni a gyújtásba, s egy dugattyúra sem kellett várni napokig.

A 70-75 kilométeres végsebesség is csak a népköztársaság néptelen útjain volt elviselhető. A D-Csepel mára színtiszta hobbijárművé vált, amelyhez kell egy adag kurázsi.
Mondhatnánk rá, hogy a képen látható gép egy luxusmodell, hisz feláras tachométer és utasülés is van rajta.

Aki nem akar messzire és gyorsan menni, de szeretne egy olcsóbban helyreállítható és fenntartható kis veteránt, boldog lehet vele. A mai ötvenes robogók tempójára képes. Akik szeretnek egy kicsit is gépészkedni, bátran vegyenek ilyet – a D-Csepel tényleg a múlt egy darabja, a Rákosi-korszak kevés szórakoztató emlékének az egyike.
vissza a hírekhez >>