Nem mindennapi történet: Az angol holtak vasútja.

Nem mindennapi történet: Az angol holtak vasútja.
Nem mindennapi történet: Az angol holtak vasútja.
2013.07.15.
A világ legnagyobb halottak városa volt a London melletti Brookwood, ahová vasúton szállították ki az elhunytakat.

A híres londoni kolerajárvány közel 15 ezer ember halálát okozta 1848 késő őszén. A csaknem két és félmillió lakosú fővárosnak azonban hiába volt csaknem 200 temetője, a szűkös helyhiány miatt az angolok kénytelenek voltak a fertőző holttesteket vagy a templomokban tárolni, vagy kiásniuk a korábban elhantoltakat, hogy a helyükre temethessék el a „frissebb” tetemeket. A korpuszokból kifolyó toxikus nedvek ráadásul teljesen megmérgezték és átitatták London - akkor még nagyon gyenge lábakon álló - ivóvízellátását is. 1902-ig - igaz, a közegészségügy kiépítésével párhuzamosan csökkenő tendenciát mutatva - 20 ezer felnőtt és további 30 ezer gyermek hunyt el évente az egymás után lecsapó kolera, himlő, kanyaró és tífuszjárványokban. A londoniak átlagéletkora 30 évre, egy dokkban dolgozó szakmunkásé pedig 17 évre csökkent.

Geoffrey Keynes bibliofil 1964-es tanulmánya szerint a probléma orvoslására Sir Richard Broun és Richard Sprye talált elfogadható megoldást. A két technokrata úriember ugyanis azzal a javaslattal állt elő, hogy gépesítsék a temetkezést. Előterjesztésük alapján a kormány elsősorban vásárolja meg a Londontól 37 kilométernyire fellelhető Woking település melletti rossz minőségű földeket, hogy ezen a vasúttal is könnyen megközelíthető 1500 hektáron létrehozhassák a főváros nekropoliszát, majd másodsorban az állam vegye meg, vagy bérelje ki azokat a London és Délnyugati Vasúttársaság (London & Southwest Rail, LSWR) által kiselejtezett Pullman-kocsikat, amelyeket hermetikusan jól zárható halottaskocsikká lehetne átalakítani.


Számításaik szerint a Brookwoodra keresztelt Holtak Városába a gőzmozdonyok kocsinként 50-60 koporsót tudnának szállítani, amelyeket kora este és hajnalban lehetne elindítani a Waterloo állomás külön erre a célra átalakított és felépített halottasház peronjairól. Broun további elmélkedései szerint ezzel a megoldással naponta 3000-5000 fertőző holttestet lehetne sokkal olcsóbban és gyorsabban elszállítani és eltemetni a fővárostól jó messzire, mint a lassúnak és drágának tartott belvárosi lovas kocsis temetkezések során. A két technokrata szerint az új köztemető nem tömegsír lett volna, hanem 5 millió 830 ezer 500 elhunytat befogadó sírkert.

1852. június 30-án a Brit Birodalom parlamentje áldását adta a londoni Nekropolisz és a Nemzeti Mauzóleum Vállalat (LNC) megalapítására. A világ akkori legnagyobb temetőjének kiépítését 1853 szeptemberében kezdték el William Cubitt és William Tite terve alapján. Az 1854. november 7-én Charles Sumner anglikán püspök által felszentelt szabálytalan alakú temetőkert északi oldalán 1864-ben adták át a Londonból befutó koporsó-kocsikat fogadó Központi Vasútállomást, ahonnan egy déli irányú szárnyvonalon tovább haladva lehetett elérni az úgynevezett nonkonformista és az anglikán hitűek parcelláit. Természetesen mind a két „felekezet” kegyelet-negyedének is volt egy-egy vasúti fiókállomása, amelyeket Északi és Déli nevekkel illettek.

Mivel a londoni metró építése miatt 1862-től 21 belvárosi temetőt is fel kellett számolniuk az angoloknak, így az ott eltemetett csaknem 8 ezer sírt exhumálták, és 220 konténerben átszállították a brookwoodi temetőbe. Pár évvel később a temető igazgatósága 3 börtönnel, 18 kórházzal és elmegyógyintézettel, illetve 14 dologházzal is szerződést kötött, hogy holtjaikat itt temethessék el. 1929-ben alakították ki a temető első katonai parcelláját, ahová az I. világháború európai frontján elesett 468 amerikai katonát hantoltak el. 1944-ben további 3600 tengerentúli honfitársukat temették el melléjük.

Természetesen a Nekropolisz Vállalat nemcsak a szerelvényenként 1035 mázsát nyomó „friss” elhunyt részére tartott fent hermetikusan jól záródó kocsikat, hanem a gyászolók részére is, amelyeknek jegyeit szintén első-, másod- és harmadosztályra állították ki. Az olcsó menetjegyeiről híres vasutat egyébként igen hamar felfedezték maguknak a környékre járó londoni golfozók is, akik gyászolóknak álcázva magukat a menettérti utazás egytizedéért utaztak Woking környékére többlyukú pályáikhoz játszani.

Egy első osztályú, 2,7 méter x 1,2 méter nagyságú sírhely 2 font 10 sterlingbe (2013-ban ez kb. 172 £, azaz 62 ezer Ft) egy másodosztályú sírhely 1 fontba (ma 69 £, azaz 25 ezer Ft), egy harmadosztályú, azaz úgynevezett koldussírhely megvásárlása ingyenes volt, hiszen ez utóbbi költségét a cég mindig a plébániákkal gazdálkodtatta ki. Természetesen az árlistába nem tartozott bele a koporsók elkészítésének munka- és anyagára, a temetési szertartás, valamint a sírhely fölött esetlegesen kialakítandó emlékművek, keresztek, szobrok kifaragásának költsége sem.


A háborús állapotokra hivatkozva a vasúti szolgáltatást 1941. április 11-én függesztették fel. Éppen időben, hiszen London április 16-17-ei éjjeli bombázását követően a Waterloo állomás és az ehhez közeli Temze hidak teljesen megsemmisültek a Luftwaffe támadásának köszönhetően. Egyébként a „holtak városa” annyira népszerűtlen temetőnek számított az angolok körében, hogy 87 évvel a sírkert megnyitása után -1941-ig - csak 203 ezer 41 embert hantoltak el benne, a korábban vizionált 5 millió 830 ezer 500 elhunyt helyett. A kihasználatlanság miatt 1947-ben nemcsak a temetőn belüli Északi és Déli pályaudvar funkcióját számolták fel -1964-ben a síneket is felszedték -, hanem államosították a Nekropolisz és a Nemzeti Mauzóleum Vállalat által használt Brookwood-i vonalat is. Az LNC vezetése kénytelen volt a közúti szállításra áttérni.

A temető 1985 márciusa óta a török származású Ramadan Güney tulajdonában van, aki szinte mindent megtesz azért, hogy a londoniak újra itt temessék el szeretteiket. Ebben segíthet neki a Nagy-Britanniában 2002-ben nagy sikerrel bemutatott Andrew Martin rémregénye, A Nekropolisz vasút.

(forrás: Jamrik Levente cikke)
vissza a hírekhez >>