Ami elromolhat, el is romlik.

Ami elromolhat, el is romlik.
Ami elromolhat, el is romlik.
2013.03.29.

Murphy törvénye szerint ami elromolhat, el is romlik. Sok éves tapasztalat, hogy a tartós fogyasztási cikkek korábban sokkal tovább használhatóak voltak, mint manapság; legyen szó nyomtatóról, fejhallgatóról, mosógépről, kávéfőzőgépről, elektromos fogkeféről, vagy akár motorkerékpárról, vagy autóról. Egy, a Német Szövetségi Gyűlés zöldpárti frakciója megbízása alapján készült és a Saarbrücker Zeitung által ismertetett tanulmány szerint a gyártók egyre gyakrabban használnak silányabb minőségű alkatrészeket, tudatosan rontva saját termékeik minőségét, felvállalva azok az indokoltnál korábbi teljes tönkremenetelének veszélyét is.

A tanulmány szerzői szerint van valami rendszerszerű abban, hogy számos fogyasztási cikk röviddel a garancia lejárta után hibásodik meg vagy megy teljesen tönkre. Gyártóik gyakran különféle műszaki trükkökkel érik el egy-egy készülék használati idejének megrövidülését. A szenvedő alanyok a fogyasztók – ők azok, akiknek egyre rövidebb idő után kell egy-egy elromlott gép vagy egyéb fogyasztási cikk pótlásáról gondoskodniuk. A tanulmány szerint évi 137 milliárd euróra, összes kiadásaik egy tizedére becsülhető az az összeg, amit a német háztartásoknak az indokoltnál hamarabb használhatatlanná váló fogyasztási cikkek pótlására kell fordítaniuk.
Ilyen például az az elektromos fogkefe, melynek akkuja nem cserélhető, már pedig ha a töltő funkció idő előtt felmondja a szolgálatot, az egész készüléket ki kell dobni, s újat kell vásárolni. Fölösleges költség keletkezik akkor is, ha egy laptop borítóját és a beépített komponenseket összeragasztják, megnehezítve és megdrágítva, netán teljesen ellehetetlenítve a készülék esetleges javítását.

S ebbe a körbe tartozik az a mosógép is, melynek fűtőszála az anyag elfáradása miatt válik „a leggyakoribb szerelési esetté, s ezen esetek száma az elmúlt években szignifikánsan emelkedett”. Gyakran előfordul, hogy egy ajtókilincset sem lehet többé külön megvásárolni, hanem az egész ajtót meg kell venni. Már pedig – mint Dorothea Steiner, zöldpárti politikus figyelmeztetett – a fogyasztási cikkek idő előtti tönkre menetele nem csak fölösleges többletköltségeket okoz, hanem „általa a szeméthegy is növekszik”.

Tudatos minőségrontás
Stefan Schridde, a tanulmány egyik szerzője, fogyasztóvédelmi szakértő 2000, különféle gyanús termékről a felhasználóktól kapott bejelentés alapján arra a következtetésre jutott, hogy a háztartásokban működő különféle készülékek számának növekedésével a javítási igény is megnövekedett; továbbá, hogy a vevőket gyakran vásárlásra ösztönzi, ha valamely műszaki termék újabb és újabb változatban kerül a piacra, ami „nagyfokú áttekinthetetlenséget és orientációhiányt” okoz a vásárlóknál.

A zöldek ezért világos útmutatást követelnek „a javíthatóságot és az egyes alkatrészek kicserélhetőségét illetően”, nem beszélve a jótállási és garanciajog radikális átdolgozásáról. Mindezek nyomán Schridde polgári kezdeményezést indított a „tervezett avulás” ellen, (így hívják azt a jelenséget, amikor a gyártók tudatosan úgy állítják elő termékeiket, hogy azok röviddel a garanciális idő lejárta után tönkre menjenek).

A képlet – mint azt a Saarbrückener Zeitungban megjelent interjúban Philiph Heldt, az észak-rajna-vesztfáliai fogyasztóvédelmi központ munkatársa kifejtette – roppant egyszerű. A gyártók alapvetően pénzügyi okokból alkalmazzák a „tervezett avulást”, mert ha valami örök időkig kitart, nincs mi helyett újat vásárolni, s a gyártó kevesebb bevételhez jut.

A vásárlók várakozása, türelme termékenként különböző. Egy mobiltelefonnál sokkal inkább elfogadja a vásárló, hogy egy új készülék sokkal többet tud, mint egy öt évvel forgalomba hozott készülék; ellentétben a mosógéppel, melynek funkciója sok év alatt sem változik. Azaz egy mobiltelefonnál sokkal kisebb az erkölcsi kopás miatti bosszúság és sokkal hamarabb vagyunk készek arra, hogy új készüléket vásároljunk.

A gyártók termelési és értékesítési politikájának a „tervezett avulásra” vonatkozó alapozása régóta tapasztalható, de nehezen bizonyítható jelenség. Philip Heldt idézi azt a múlt század harmincas éveiben előfordult esetet, amikor amerikai lámpagyártók kartellt alakítottak annak érdekében, hogy megállapodjanak az izzók élettartamának csökkentéséről. Ha valaki a minőség silányításával törekszik forgalma növelésére, esetben botrányról beszélhetünk. Más az, ha egy vállalat azért épít be olcsóbb alkatrészeket, mert költségei mérséklésével javítani kívánja versenyképességét.

Arra a kérdésre, mit tehet a fogyasztó, a szakértő azt válaszolta: elsősorban tájékozódni kell a megvásárolni szándékozott termékek reális ár- és értékviszonyairól. „Gyakran a szuper-olcsó ajánlatokkal is vigyázni kell. Ha valaki 1,50 euróért vásárol egy lasagnét, nem kell csodálkoznia, hogy nem az van benne, aminek lennie kellene”. Egyébként pedig érvényesíteni kell a jótállást, s célszerű megbeszélni a kereskedővel, mi a teendő a termék meghibásodása esetén, írja március 20-i számában a Saarbrücker Zeitung.

Ami igaz, az igaz! 30 évvel ezelőtt, nem ritka volt az olyan Zsiguli, amelybe 3-400 ezer kilométert belehajtottunk!
Ehhez képest az 1,6 turbódiesel golf motorok 150ezernél mind hengerfejesek lettek, az előző generációs 5-ös BMW-k 300ezernél kifeküdtek és milliókat lehetett rájuk költeni! Pedig ezek nem is igazán a legolcsóbb árkategóriába tartozó autók voltak!
vissza a hírekhez >>